Négy évszak
Az év jeles napjai, a fény és sötétség szabályos változásának sarokpontjai általában észrevétlenül múlnak el. Az örök ritmus nem kíván figyelmet, magától értetődő, mint érverésünk ritmusa. Létünk kozmikus, természeti összefüggéseit öntudatlanul éljük át.
Tisztelhetjük-e a jeles napokat ünnepnapként, átélhetjük-e az élet mindenhol megnyilatkozó lényegét, örömöt találhatunk-e az azonosságban?
Tavaszi napéjegyenlőség
Csípős levegő, csupasz, nedves föld. Hevült munka, formát teremtünk, kört alakítunk összefogódzott emberláncunk mértékének átmérőjéből, a körbe ötszöget szerkesztünk, a körgyűrűt tizenöt szeletre osztjuk. Magot ültetünk, földágyát megvetjük, betakarjuk. Ébresztgetjük a Földet, oldja fel a magok kemény héját, ébresztgetjük a magokat, szunnyadó növény lényüket váltsák valósággá. Kis kertünket körbeálljuk, körbejárjuk, munkánkra áldást várunk. Szülők vagyunk, tájteremtők, a természettel együtt alkotók, kiszolgáltatott újítók. Rábízzuk magzatunk a sötétségen győzedelmeskedő fényre, melengesse, segítse napvilágra, táplálja növekedését.
Nyári napforduló
Verőfényes napsütés, izzasztó meleg, kemény föld. A természet szigorú tanító, kertünk helyén hasunkat veri a zizegő, zsongó nyári fű. A folyó édes illata a partra csalogat. Építsünk tutajt. Ágakat, illatos virágot, lágy lombot tépünk. Az egyetlen fa árnyékában kerekded tutajt szerkesztünk, indákkal befonjuk, virágkoszorúval díszítjük. Abból alkotunk, amit a természet tavasz óta teremtett. Roskadunk a fényből, vízből, földből, levegőből pár hónap alatt fejlődött növények súlya alatt. A tutajt a vízre bocsátjuk, a folyó számára nem jelent terhet, az áramlás elkapja, a virágos kis sziget föl-le hullámzik. Mossuk kezünkről a növények zöld levét, a folyó hűs vízében megérezzük sebzett bőrünk lüktetésének ritmusát.
Őszi napéjegyenlőség
Port kavar a szél, hátunkat jólesően melegíti a napsütés. A környék növényei fakók, szikkadtak, csupasz indák lógnak az ágakon. Messziről hozunk terméseket. A kis halom csupa szín és illat, édes zamat. Szívós indákból kosarat fonunk, abban tároljuk, mérjük, osztályozzuk a táj gyümölcseit.
Sötétedik, az este egyre hűvösebb. Tüzet rakunk, töklámpást készítünk. A termés héja késcsorbítóan kemény, nehezen haladunk. Belül vízzel teli, de mégsem lágy a napsárga hús, a körmünk szakad az üreg kivájásába. Mélyül a csönd, a lámpásokban mécsest gyújtunk, az út mellé helyezzük őket. A tökfilkók kitartóan világítanak, még hajnalban is megvidítják a kenyérért igyekvők lépteit.
Téli napforduló
Vacogós hideg az idő, már régóta fagy. A folyón összefüggő jégpáncél keletkezett. A parton torlódó jégtáblák széle éles, csillanó fény, csengő hangok cikáznak az öbölben. Sápadt a világ, csak a folyó színe sötét. Fázunk, topogunk a hideg fövenyen, de jég vonzza, leköti képzeletünk. Jégvárat építünk. Tenyerünk rátapad a fagyos anyagra, halmozzuk, egyensúlyozzuk a csúszós, fényes táblákat. A nap átvilágít a jégfalon, hideg színekben ragyog az alkotás.
Fázik a folyó, fázik a lelkünk is, visszahúzódott, ami él. Ködöt látunk és pipálunk. Máglyát rakunk, tüzet gyújtunk. A nedves fa kienged, serceg, csípi szemünk a füst. A tüzet a folyóval messze küldjük. A máglya sokáig utazik, lobog a víz hátán. Jégtáblára is gyertyát helyezünk. A táblát gyengéden, óvatosan ringatják a hullámok, egybeolvad a gyertyaláng és a víz ritmusa.